Szentgotthárdi csata

1664. augusztus 1-jén csaptak össze Szentgotthárd határában a Montecuccoli tábornok által vezetett keresztény császári csapatok és a török seregek, élükön Köprülü Ahmed nagyvezírrel. A magyar területeken zajló török háborúk során ez volt az első jelentős nyílt ütközet, melyben az európaiak győzelmet arattak a törökök ellen.

A reformjairól nevezetes Köprülü-család felemelkedésének következtében a janicsárlázadások során fokozatosan lehanyatló Oszmán Birodalom a 17. század második felében váratlanul ismét erőre kapott, és újabb hódításokba kezdett Európában, valamint magyar területeken is. A Porta erősödését jelezte, hogy miután II. Rákóczi György erdélyi fejedelem a Porta engedélye nélkül háborúzott Lengyelországban, az oszmán és tatár seregek 1658 után teljesen feldúlták a keleti tartományt, 1660-ban pedig elfoglalták Váradot, a térség egyik legjelentősebb erődjét is.

IV. Mehmed szultán és a Köprülük a sikereken felbuzdulva 1663 tavaszán – a Zrínyi Miklós horvát bán által építtetett Zrínyiújvár ürügyén – hadat üzentek Bécsnek is. A budai pasa még 1663 során elfoglalta Érsekújvárt, a törökök pedig egészen Morvaországig vezették portyáikat. I. Lipót egymagában nem birkózott volna meg a török veszéllyel, de szerencséjére az oszmán hadüzenetet követően a Rajnai Szövetség, a német-római birodalmi rendek, a német fejedelmek, sőt, még – legnagyobb ellensége – XIV. Lajos francia király is segítő kezet nyújtottak a Habsburgoknak.

1663–64 során a Raimondo Montecuccoli vezette erők Bécs védelmére rendezkedtek be, a téli hadjárat alatt Zrínyi Miklós sikerrel elvonta a török fősereget Kanizsa és Nyugat-Dunántúl irányába, amelynek következtében eltávolodtak a Duna-mentén való hagyományos felvonulási útvonaluktól – és ezzel utánpótlási bázisaiktól – és Körmend környékén érték el a Rábát. A folyóknak óriási stratégiai jelentőségük volt – némelyek szerint a folyók voltak Magyarország legerősebb védőbástyái – és a Rába folyó az utolsó komoly akadályt jelentette a Bécs felé vezető úton. Az első átkelés kudarca után Szentgotthárd mellett a mai Mogersdorf környékén sikerült a töröknek egy időre megvetni a lábát. Az ezután következő csatában viszont a keresztény szövetségeseknek sikerült az ellenséget visszaverni a folyó túlpartjára. A törökök céljairól keveset tudunk, valószínűleg nyertes pozícióból szerettek volna békét kötni, hiszen a császári követ a nagyvezír Köprülü Ahmed mellett vonult a hadjárat során a békefeltételekkel. A szövetségesek körében megoszlottak vélemények az óvatosabb Montecuccoli és a hevesebb francia és német hadvezérek körében. A csatában résztvevő erőkről viszonylag pontos információink vannak a szövetséges csapatok létszáma alapján. Itt kb. 25.000 főről van tudomásunk, de ne felejtsük el, hogy ezek papíron létező számok voltak, a valóságban állandóan változó létszámú és harcértékű erőkkel kellett számolni. Hasonló a helyzet az oszmán hadsereg esetében is, ahol még pontatlanabb létszámokkal rendelkezünk. Korábban 100.000 főre becsülték az itt felvonult oszmán hadsereget, ma jóval óvatosabb becslések alapján kb. 60-80.000 főről beszélhetünk.

A hadjárat körülményei ekkorra már mindkét hadvezért rákényszerítették az ütközetre, főleg azért, mert mind a nagyvezír, mind Montecuccoli seregeinek ellátmánya fogyatkozóban volt. A Rába-parti ütközetet végül a törökök kezdeményezték, akik a környező falvak elpusztítása után, július 31-én a Rába egy hurkánál hídfőt létesítettek, és ott mintegy 12 000 szpáhit dobtak át a folyó túlpartjára. Bár Badeni Vilmos herceg vakmerően kitámadó csapatai jelentős veszteségeket szenvedtek, Hohenlohe és Jean de Coligny-Saligny francia hadvezér egy újabb rohammal befoltozták az állásokon támadt lyukakat. Lotharingiai Károly és Montecuccoli beavatkozásával az oszmánokat végül egészen a hídfőig visszaszorították. A nagyvezír a következő napon katonái nagy részét átküldte a folyón, Montecuccoli pedig – Hohenlohe tanácsára – augusztus 1-jén délután 1 órakor frontális támadást indított a török erők ellen.

A két meggyötört sereg küzdelme végül a keresztények javára dőlt el, miután a török nehézlovasok, a szpáhik az agyagos talajon és a szűk terepen képtelenek voltak eredményesen rohamozni, a janicsárok pedig alulmaradtak a fegyelmezett európai – főleg francia – muskétásokkal szemben. Az öldöklő küzdelem Köprülü Ahmed legértékesebb egységeit gyengítette meg, ami az egész sereg harci kedvét megtörte, ráadásul a török fővezér komoly hibát is vétett. Ahmed meg akarta óvni a janicsárokat a következő roham előkészítéséig, ezért visszavonta őket a folyó partján álló sáncokba; az elit egységek hátrálását azonban a janicsárok mellett küzdő aszabok félreértették, és hamarosan fejvesztett menekülésbe kezdtek.

A nagyvezír parancsát követően az oszmán seregek összezavarodtak, és a kibontakozó keresztény roham elől sokan a híd túloldalán, vagy a folyóban kerestek menedéket. Mivel az előző napok esőzései folytán a Rába vize megáradt, sokan vízbe fulladtak menekülés közben, ráadásul a tolongó katonák alatt a nagyvezír által építtetett fahíd is leszakadt, ami ismét százak – talán ezrek – halálát okozta. Ezzel együtt a támadó sereg vesztesége körülbelül 20 000 fő volt, míg a keresztények – főleg az előző nap balul sikerült hadmozdulatai nyomán – összesen 6000 katonát vesztettek.

Bár a keresztény erők győzelme kétségkívül jelentős volt, a kortársak és az utókor által egyaránt hiányolt ellentámadást Montecuccoli legalább két okból nem indíthatta meg: egyrészt, a győzelem és a hadizsákmány még mindig nem oldotta meg a keresztény erők élelmiszerhiányát, másrészt, a megáradt folyón nem volt lehetséges az átkelés, a hídépítés eszközei pedig hiányoztak a császári hadseregből. Így aztán Montecuccoli – nagyrészt önhibáján kívül – a Szentgotthárd utáni dicséreteket követően, hamarosan megkapta a „halogató” jelzőt, és – mintegy Zrínyi ellentéteként – gyáva, megalkuvó és tehetségtelen hadvezérként maradt meg a köztudatban. Szerencsétlen módon ehhez az udvari politika is hozzájárult: I. Lipót ugyanis, kilenc nappal a győztes csata után, augusztus 10-én váratlanul békét kötött a törökkel, ami a Porta számára igen kedvező feltételeket  biztosított.

A szövetségesek háta mögött született egyezség gyakorlatilag meg nem történtté tette a szentgotthárdi győzelmet, miután az 1663–64 során elfoglalt várak mindegyikét az oszmánok kezén hagyta. Így aztán Montecuccoli és a keresztény koalíció hiába vívta ki a Habsburgok első szárazföldi győzelmét a törökök ellenében, Lipót diplomáciai lépései beárnyékolták a sikereket, és hamarosan udvarellenes összeesküvéseket – például a Wesselényi Ferenc-féle konspirációt – eredményeztek. Magyarország felszabadítására a vasvári béke következtében még több mint két évtizedet kellett várni.